Ez egy nagy igazság Nicolas Cage-ről, a világ legszörnyűbb színészéről:

Palya Beának nincs hangja pont

Na mégsem tegnap volt az utolsó Quimby, mert az óbudai teljesítményre adok nekik 57%-ot.

Irgalmatlan mennyiségű ember, mindenféle korosztályokból. A Quimby lett Péterfy Bori mellett a nagy-nagy megoldatlan rejtély miszerint: hogy lehet a tehetségnek ekkora felvevő piaca egy ilyen híresen ízléstelen országban? Nem értjük. Ez van.

Szóval rengeteg ember, a szervezőknek meg kimaradt az elmúlt két év, nem vették észre, hogy a Bimbi már nem fér el a sarokban, az igazi Fő térre kellene tenni, csak hát ugyebár, akkor nagyobbat szólna, több nyugger telefonozna be a környező (drága, drága, szeretett) paneljaimból.

Én találtam egy jó helyet, félig még láttam is (Tííbort igen, a Csirkefejűt nem, szóval tiszta haszon), és megígértem magamnak, hogy nem fogok fikázni. De jött egy olyan ótvarfos 45 perc, hogy nem hittem el. Ha nem lettem volna beszorulva, simán hazamenekültem volna. A Kilégzés utáni, "mi nem csinálunk nagylemezt" korszak számai olyan felháborítóan rosszak, hogy azt nem tudom jelzőkkel kifejezni. A Cuba Lunatica és a Haverom a JJ Cale még viccnek is rossz (egyébként az, hogy JJ Cale-t hallgatnak mindent elárul a kiferdült ízlésükről, pont JJC-sek az új számok, és ez hogy lehetne pozitív?!). Most hogy újrahallgatom egyértelmű, hogy a refrének hiányoznak nagyon, meg Líviuszra küldeném rá a Vascsövest, hogy intézze már el, hogy ne ordítozzon.) Valszeg a Petőfin, vagy valahol nyomhatják ezeket (az Ajjajjajjajajajjt, tudom, hogy nyomták), mert fiatalok, öregek mind kívülről tudják ezeket a számokat. Mindegyik ilyen kibaszott zorán keringős, utazós borzalom. Egyedül a Nice Day a kivétel, de az nem is ebben a részben szerepelt, és még régen viccnek lett kitalálva. Tííbor ezekben a számokban alig énekel, ha énekel, akkor abba a %+!§"+!+' hangosbemondóba, aminek egy plusz funkciója van, ez pedig a szirénázás, jézusom. Pontosan (megnéztem) 43 percet kellett várni az első Ékszerelmére számra, ez is a Hajó volt, ami sztm a legeslegrosszabb szám a lemezről, nem csoda, hogy a nagy korszakban a lemez 11 számából 10-et minden koncerten eljátszottak, kivéve ezt. De. Az Ékszerelmére legrosszabb száma is simán elfeledtette az előző 43 percet. Főleg, hogy elég szépen megbuherálták már azóta a Hajót.

Nem a zenekar teljesítményével volt a gond, hanem a szerelmi kapcsolattal köztem és köztük. Egyszerűen mintha elcsúsztak volna egymás mellett az ízléseink. Minden, amit a Kilégzés után (és néha közben) csináltak, az számomra hallgathatatlan. Mintha vissza akarnának kanyarodni az umcaccás kezdetekhez, ami már akkor se volt jó semmire. A Bimbi a nagyon kezdetekben a berévülős, őrült számokkal (Crazy Train) kezdett kitűnni, azok a báros lószarok gyengék voltak akkor is. Később a Diligramm lett az előszoba, az Ékszerelmére a tökélet, a Káosz Amigos a káoszőrület. A Kilégzés már felemás volt, mert lettek ezek az Szerpentin-szerű szörnyűségek, közbe meg teljes beborulások, amiket imádok.

Szóval szomorkodtam ezeken az új dolgokon, közbe olyan dolgok is idegesítettek, hogy én kb 1 éve láttam utoljára a Bimbit, de Livius még mindig ugyanazokkal az átkötő szövegekkel "szórakoztat" mindenkit, mint, amikor otthagytam őket. Ez gáz, nagyon gáz. Ezt már akkor is utáltam, amikor követő üzemmódban voltam kvimbista (egyik nap Szentendrén voltunk, a másik nap valahol Balatonon, a 3. nap vm bp-i koncerten). Mindig sokkal szimpatikusabb volt nekem a Kispálnak az a fajta hozzáállása, hogy ha valaki bekurjantott egy számot a nézőtérről, akkor azt simán eljátszották (max. elrontották:). Bimbiék ezzel szemben Zenészek voltak, vannak, lesznek, ők nem szórakoznak összevissza, ezért a spontaneitás mindig is eléggé hiányzott a koncertekről.

Szóval brühühü, nyenyenye, de akkor egyszercsak, a Hajó után elkezdtek jönni a jobbnál jobb számok (bár a Diligramm még így is teljesen el lett felejtve). A Káosz Amigos hardcore verziója agyonvág (ennek is mennyire rossz a Lármagyűjtögetős verziója, élőben meg úgy szól, hogy leszakad a fejem). A Magam adom, Libidó, Don Quijote hármasba rendesen belebőgtem. Innentől már szerencsére semmi újjal nem cseszegettek, hanem jött még Halleluja sőt még Bordély Boogie is, amit majdnem végig bírtam, de nem (azt se gondoltam, hogy addig bírom, ameddig).

Lehet, hogy ez csak beledumálás, de az eleje Líviusz volt a vége meg Tííbor, és ez a nem mindegy. Itt van Mao legszebb hangú férfiúja és nem hajlandó énekelni, csak a régi számokban. Vagy teljesen hátrahúzódik gitározni, vagy ordítozik a hangosbemondóba és a szirénát nyomja. Nem értem mért van ez. Csirkét meg hátraküldték kapirgálni, mert nem hogy nem énekel, de még hülyeségeket sem beszél a mikrofonba.

Legyen vörös nem volt, mert az minek, pedig mellettem két fiú masszívan ordítozta...

Tudom, hogy a koncert beszámoló akkor a legbutább, ha az alapján döntünk, hogy voltak-e a kedvenc számaink, vagy nem, de azt gondolom, hogy itt nem az én kedvenc számaimról van szó, hanem két fajta zene szembenállásáról. A koncert első és második fele mintha két totál más bandától szólt volna, és nálam mindenképpen a 2. rész a nyerő. Sajnos, ami lehangoló, hogy én a Bimbi középső korszakát istenítem, amikor Tííbor nem nagyon volt magánál, szóval akárhogy szertnék valami olyasmit, vagy elfogadom ezt a középszert, vagy meg kell neki halnia...Azé ne haljon meg, szeretem.

Mindent összevetve azt hiszem nem adom fel, találkozunk 8.45-kor a Belvárosi Fesztiválon, mert az első háromnegyed óra nem érdekel. Uff most látom, hogy Kovács Kati, Sumo, Kispál, Quimby, meg miminden lesz még ott, szóval akkor nem mondok időpontot, ott találkozunk. Viszont, mondjuk együtt: Mocsok sokan leszünk, hejj!

Ez az igazi mix, nem azok, amik hozzám érkeznek be folyamatosan!:))) 

A koncert, amin MINDENKI (aka senki) ott volt...

Kurt a Művész cukrászdában. Itt is MINDENKI (aka senki) ott volt.

A mostani stárvendégmixet tapasztalt dj lédi válogatta, Dj Anyukám, és én pakoltam össze. Széplassú, szövegcentrikus, kissé múltba révedős. Van benne egy enyhe (erős) Leonard Cohen mánia, ezt ismerjük:) Talán a Koncz Zsuzsa kivételével minden bevállalnék én is. Az is tökjó szám lenne, de az a gitárhős ott benne, (meg a leeeristván, meg a robotdobos), ojj.

A Don't Stop Me Now őrületemet láthatóan a génekkel kaptam, szóval most már bocsánatot sem kell kérnem miatta:)

Hejj, anyám napja van ma, tehát ez akkor most egy modern köszöntés!

Anyumix                                                 És tánc!

Ez a kamukarácsony évben készült, mikor mindenkinek direkt szörnyű ajándékokat túrtam. Hosszas keresgélés után bukkantam rá e csudálatos hajléktalaasszony style ruhára. Anyu feszített volna benne egész este, de rohadtul szúrt und büdös is volt:))

A tracklista:

Nem akarok beállni abba a több ezer km-es sorba, azok közé, akik Michael Jackson halála után húú de nagyon elkezdték őt szeretni. Én nem szeretem a zenéjét, nem szeretem, hogy teljesen elidegenedett a világtól, nem szeretem a tökéletes profizmust, ezáltal kb 10 éve sztm egy hangot nem hallottam tőle. Kiskoromban természetesen meg volt a Bad kazi, ezerrel léggitároztam a Dörti Dájánnót, sokáig azt hittem a Liberian Girl, anyukámról szól, a könyvtáros lányról...:)) Aztán később még volt egy darab Earth Song, ami nekem szólt, de kb ennyi.

Most meg itt van ez a This Is It, amit jó nagy késéssel, kizárólag a Louis Theroux dokumentumfilm (majd vmkor posztolok, mert megérdemli) miatt kezdtem el nézni, és itt állok (fekszem, tespedek) tátott szájjal.

Mert minden hang tökéletes, amit kijön Michael Jackson száján, olyan ötletei vannak, hogy ihajj, úgy táncol, hogy kicsordul a könnyem és folyamatosan emlékeztetnem kell magam, hogy most itt egy 50 éves fószert (roncsot) nézek. Szóval nem értem az egészet.

Nem is a kész fellépéseket szerettem a legjobban, bár az is lélegzetelállító, hanem a kis próbákat egy hangszerrel, vagy a mikrofonpróbákat, vagy ahogy a gitáros csajból a szemünk láttára hozza ki a maximumot, vagy amikor a duett alkalmával a rizsafeka lány annyira jól énekel, hogy MJ is meg akarja mutatni mit tud, és még arról is megfeledkezik, hogy nem szabad nagy hangokat kiénekelnie, mert kimélnie kell a torkát. Az esik jól, amikor látom azokat a kis mosolyokat Mihály szája szélén, miközben táncol. 

Persze tudom, hogy ki vannak vágva a csúnya dolgok, de mégis végig az az érzésem, hogy ez egy hihetetlen kedves, jólelkű ember, akit itt látunk. Például itt a teljesen elrontott Jackson5 szám, ami alatt problémája akadt a fülesével - valószínűleg végig ordítottak közbe a fülébe - és mégis így adja elő, hogy baja van (na ez az, amit mondjuk Madonnáról sosem tudnék elképzelni, ott már vér folyna:))

Mindig halál kedves mindenkivel, és amellett, hogy teljes mértékben elvárja a profizmust, mégis ez az állandóan visszatérő mondata: "Semmi gond, ezért próbálunk..."

Néhány kis interjú még lehetett volna a filmben, még akkor is, ha tudom, hogy egy ilyen alkalommal a beosztottaknak természetesen szépeket kell mondani a főnökről. Ennek ellenére mégsem tűnt egy pillanatig sem nyalásnak, sem túlzásnak, hogy Michael kívülről tudja az összes számát, az összes tempóváltást, az összes hangot. Nagyon jók azok a részek, amikor ő már tudja pontosan, hogy mit akar hallani, és próbálja valahogy elmagyarázni a zenekarnak. Hallom az első, második, harmadik verziót és mindig kiderül, hogy tényleg az a tökéletes, amit MJ hall. 

És hát vannak a táncolások, amik totálisan kitaláltak, de sztm például a lenti Billie Jean-nél is nem csak arról van szó, hogy tökéletes koreográfiát látunk, hanem egyszerűen annyira ismeri a számát, annyira tudja, hogy melyik hanghoz melyik tánclépése illik, hogy ettől ilyen perfekt az egész.

...és a táncosok megőrülnek...

Ezután sem fogom szeretni Májkó zenéjét, nem nekem való, de el kell ismernem, hogy egy hatalmas respekt mindenképpen jár neki. Vuhúú!

Egy utolsó próbálkozás... 

A Cluster a legjobb zenei témájú lap pont 

Sugababest csakis így. Úgy, hogy ne látszanak azok a csücsöritős ribunsziék. 

MetááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááálKutyaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa