Hát igen. Nem véletlen, hogy a DIG! évekig (!) állt a gépemen, és nem néztem meg, sejtettem én, hogy a gusztustalan junkie-hipszter parádé nem nekem való. Na most végre megnéztem, és tényleg nem. A film alapvetően beszippant, de korántsem úgy, mint a többi zenés dokufilm (és aki ismer, azt tudja, hogy nekem aztán nem kell sok, hogy lelkesedjek egy zenés dokuért). Szóval érdekes nézni az egészet, de undorral az arcomon, mert akárhányszor elmondhatják, hogy Anton Newcombe mekkora zseni, én akkor se fogom ezt soha hallani, csak azt fogom látni, hogy egy meghasonlott fasz, aki hajtogatja, hogy ő nem adja el magát, de azért masszívan féltékeny a Dandy Warhols-ra, akik eladták magukat, és befutottak. És a zene? Az meg egyszerűen gyenge. Ócska 60-as évek utánzat, hereelszorító gatyákkal.

Egy nagyon jó mondat azért akadt a filmben (és mondanom sem kell, hogy nem a kedves főszereplő zenészek szájából hangzik el):

The music industry is supposed to be this middleman between the artist and the consumer so that people can buy the records that they like, but somehow the music industry turned itself into this, like, evil beast that tries to screw the artists and tries to screw the fans.