A sok francia zene miatt úgy tűnik megőrültem és sikerült letöltenem egy levegővételnyi idő alatt 5 db Guillaume Canet filmet.

A Senkinek egy szót se első, ő rendezte és azt kell mondjam Vilikém, nagyon ügyes voltál, megsimogatom a buksidat. Sikerült olyat csinálnod, hogy majd kigúvadt a szemem, úgy figyeltem...

És micsoda zenék vannak benne! Egyedül a With Or Without You miatt lettem mérges, hogy milyen elcsépelt választás, erre háhááá, egyszercsak nem kiderül, hogy fontos szerepe van a sztoriban? De.

Ez végre egy olyan tréler, amit meg is lehet nézni, mert semmi poént nem lő le:

Egyszerűen 2011-ben nincs jobb a Warpaint-nél. A ritmusszekció olyan, mint a mesében.

A szomszédból jövő cigi szag egy ideje már masszív fű szag...

Lehet, hogy be kéne kopognom...? De hova?

Jobbra, balra, fel vagy le?

Rikácska, fingós, szombati onokás vagy a lenti?

A legjobb, amikor elmondja honnan jött... 

Holly is the Michael Whisperer. 

Ezt nem én mondom, de én mondom:

De hogy is van ez az elektro-fóbia? Majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy ahogyan jómagam, sok hozzám hasonló olvasóm is átszenvedte már magát a kötelező gimis elektro-gyűlöleten, az anti-tücc-tücc (vagy fitness) klubokon és mindenen, ami ezekkel jár, gondolva itt a tabiborok ragasztókat megszégyenítő állágán át a krónikus diszkó-undorig (ez utóbbi mondjuk még ma is tart). Mindezek tükrében én magam sem nagyon tudtam a szó szoros értelmében jó, tartalmas és valóban szórakoztató elektronikus zenét elképzelni jó sokáig (a véleményem talán Björkkel kezdett változni). A teljes áttörés mindezen lopakodó előjelek után azonban egyértelműen a Postal Service-nek köszönhető.