Szóval, tehát a Joanna Newsom koncert:

Minden erőmet össze kellett szednem, hogy egyáltalán elinduljak, mert ez volt életem első olyan koncertje, amire kizárólag a hype miatt mentem el, a lemezeit inkább utálom, mint kedvelem. A MÜPA-ba, ha belépek még ennyi idő után is mindig történik velem valami, egyszerűen szeretem azt a helyet, főleg, ha olyan koncertet szerveznek oda, ami odavaló, so köszönöm szépen Alanis Morissette-et többé nem kérek. Első sor, ahogy akartam, a fölös jegyet persze senki nem vette meg, mert az emberek paráznak az első sortól, csak azt tudnám miért. Órákig tudnék beszélni nekik arról, hogy milyen érzés gyakorlatilag a zenekarban ülni, látni minden akkordot, minden pattanást, a zenét először a színpadról hallani, aztán a hangosításból, hallani minden sercegést, recsegést, púzást, közelről megnézni egy ilyen művészi teljesítményt, mint ez a hárfa. Órákig tudnék beszélni, de inkább aszondom, kibebakúvajó!

A zenekar egy bazi nagy hárfa, gitár(ok, és testvérei), brácsa, hegedű, trombone (az mi is magyarul? na megnéztem: harsona) és dob. Az elején pont azon gondolkodtam, hogy na ezek se repülnek ryanair-el, mert ezt a bazi nagy hangszert tuti nem tudják azon szállítani, amikor is kiderült, hogy a hárfát minden esetben a helyszín adja, és a kislány most épp nagyon boldog, mert vm szuper járgányt kapott. Elnézve az eddigi koncerthelyszíneket, el is tudom képzelni, hogy most mért volt boldog. Na itt lettem először büszke, aztán meg természetesen az egész MÜPA-ra. Az egy dolog, hogy a zenekar láthatóan szerette a közeget, de rengeteg külföldi is volt a nézőtéren, én az előtérben például egyáltalán nem hallottam magyar szót (tudom, hogy voltak magyarok, de én pont valahogy nem hallottam őket.) Ha valakinek nem tűnt volna fel mennyi küffődi van, annak beterjeszteném az egyes számú bizonyítékot: a taps sosem ment át vastapsba, pedig hatalmas ünneplés volt (mint tudjuk, a vastaps egy kizárólag szovjet-magyar komenista csökevény). A kettes számú bizonyíték pedig a standing ovation a végén. Életemben nem láttam még felállva tapsoló embereket Mao-n, érdekes...

Pont a zenéről - amiről annyit pofázok feleslegesen általában - arról nem tudok írni, mert nem tudtam még megfejteni, hogy mitől ütött ekkorát. Minden szám mikor elkezdődött azt mondtam magamban, hogy na ezt is ismerem, ezt is utálom, erre 20 mp-el később már állt minden szőrszálam. Télleg nemtom mér. Majd a faszfej Quart megmondja.

Ui: Hoppárézimi, bulvárból gyenge vagyok, Andy Samberg, jó kis páros:

Note To Self: Mindig mindenre el kell menni!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.