A 127 Hours-t kizárólag James Franco miatt voltam hajlandó elkezdeni, de szinte biztos voltam benne, hogy ctrlnyilazni fogom végig, mert bugris vagyok, és alapvetően utálom azokat a filmeket, amikben nem beszélnek. Na ehhez képest, 1000%-os figyelemmel, teljesen összekucorodva, egy párnát szorongatva néztem végig az egészet, mert olyan.  

Ctrlnyíl nem játszott egyszer sem, de egyszer lenyomtam a stopot pontosan ennek a jelenetnek a végén, mert még mindig nem voltam benne biztos, hogy kell-e ez nekem, meg féltem, hogy nem fogok tudni tőle aludni (ez elég valószínű, hogy így lesz, de már mindegy).

Mert hát milyen szörnyűségek következhetnek ezután...

Igen következnek is a szörnyűségek (a végét kizárólag hang nélkül, a párnám mögül néha kipillogva bírtam csak nézni), de közben meg jönnek egymás után az emlékek, a haluk, és olyan abszurd dolgok, mint hogy egy újabb túlélt nap örömére elindul a Lovely Day, vagy hogy a csávó saját magát interjúvolja meg.

Ma azt mondtam, hogy a Black Swan az év filmje, de most elbizonytalanodtam.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.